« Napola - Elite für den Führer (Napola - A Vezér elitcsapata - 2006)   Az óra körbejár (The Stranger - 1946) »
2008. aug. 31. 21:42 - írta Gyöngyösi Zoltán
263 komment

 

Sokszor szerepel ez a film úgy, mintha ez hozta volna létre a spagetti-western műfaját, pedig ez így nem igaz. A sort névtelen rendezők indították meg, akik az 1960-as évek elején kénytelenek voltak átállni a westernre, mert az amerikai westernek szakadozottan csorogtak át Európába, elegendő annyit mondani, hogy 1950-ben még évi 150 ilyen tárgyú filmet alkottak, 1963-ban már csak 15-öt, ugyanakkor az óvilág közönsége továbbra is nagyban igényelte ezeket a revolveres fénymeséket. A kezdeti eredmények persze lesújtóak voltak, hiszen a filmrendezők – olaszok és spanyolok – egyszerűen a B-kategóriás moslékból akartak B-kategóriás euromoslékot csinálni, ezek alól az egyetlen kivétel azonban mégis bizonyítani tudta, hogy a próbálkozásoknak van jövője. Michael Carreras spanyol rendező  Tierra brutal (angol címe: Savage Guns) c. 1961-es kísérlete már elég bíztató volt, a következő évben Harald Reinl rendező által elkészített Az Ezüst-tó kincse c. (Der Schatz im Silbersee) NSZK-jugoszláv produkció már kielégítő sikert aratott mindenütt, amely után a kelet-európai rendezők foglalkozni kezdtek a témával (ld. a Limonádé Joe c. 1964-es csehszlovák karikatúrát). Az olaszok 1963- ban zárkóztak fel a mezőnyhöz a Duello nel Texas (angolul: Gunfight at Red Sands) c. 1963-as Ricardo Blasco-alkotással. Az Ezüst-tó kincse után azonban már egész Európában nyomni kezdték a műfajd, úgyhogy amikor Sergio Leone 1964-ben elhatározta, hogy maga is megpróbálkozik vele, már láthatott két tucat próbálkozást ahhoz, hogy kiszűrje magának, mi kell neki és mi nem.

Ami nem kellett neki, az elsősorban az originális westernerkölcs volt. Túl papolósnak tartotta az USA-termékeket, ahol mindig a közösség védelmében fellépő jó győz, amelynek nincs mit takargatnia magából, annyire megfelel az erkölcsi elvárásoknak, ergo unalmas. Aztán meg az amerikai produkciókat nem tekintette elég realistának sem, értsd: kevés volt a benne a vér, a kegyetlenség és a sárbarángató beszéd. Neki az amerikai western már kiüresedett lett, képtelen volt együtt mozogni a közönséget a mozin kívül körbefutó gyors eseményekkel, az állandó állásfoglalásra kényszerítő felborult világrenddel, s túl átlátszó példákat nyújtott egy bonyolultabb, átalakulóban lévő világ erkölcsi kérdéseire. Amikor pedig felelősségre vonták, hogy miért úszik az összes filmje vérben, és miért nem lehet egymástól megkülönböztetje a jókat, a rosszakat és a csúfakat, azt a választ adta, hogy a Vadnyugat a nevében hordozza a jelzőjét, annak emberei nem iskoladrámában szerepeltek, legfeljebb az amerikai köztudat formálta át még a legközönségesebb gyilkosokat is lovaggá. (Nálunk is lemoshatatlan Rózsa Sándorról az, hogy tulajdonképpen jó ember volt.)  

Ez volt Leone harmadik filmje: könnyen indult, olasz-spanyol-nyugatnémet koprodukcióban dobták össze rá a pénzt – egyébként elég keveset, a mai szemmel nézve is nevetséges 200.000 dollárt. A forgatókönyv látszatra könnyen adta magát Leone kezei alá, az ugyanis nem volt más, mint egy szimpla szellemi tolvajlás, mert a négy forgatókönyvíró – köztük Leone maga - Kuroszava Testőr (Yojimbo) c. 1961-es filmjének a történetét másolta le. (Nem volt Kuroszavának szerencséje a westernnel, A hét szamurájból meg A hét mesterlövész lett.) Amikor a bemutató után a Kuroszava-film producerei beperelték Leone producereit, ő azzal védekezett, hogy Kuroszava maga is lopta az alapötletet Dashiell Hammett (1894-1961) amerikai írótól, akinek 1929-ben jelent meg egy hasonló ötletű regénye Red harvest (Véres aratás) címmel, bár az nem western volt, hanem detektívregény, amelyben azonban a főszereplőnek nem volt neve; de nem állt meg itt, mert kijelentette, hogy az alapötlet Hammetnél sem másból eredt, mint Carlo Goldoni (1707-1793) vígjátékából, a Két úr szolgájából (1745), úgyhogy ő semmit nem csinált, csak az egészet visszaültette olasz keretek közé, a film tehát minden külsősége ellenére is az olasz kultúra mélyéből eredt. Gyenge védekezés volt, inkább csak önmosdatás, nem is hitte el senki. Az olasz bíróság sem, Leonéék vesztettek és egy rakás pénzt voltak kénytelenek kifizetni a bevételből Kuroszaváéknak- egészen pontosan annak 15 %-át - , továbbá Kuroszava szerezte meg a film terjesztési jogát Japánba, Tajvajon és Dél-Koreában is. De Leone nem is ezen izgatta fel magát, hiszen a filmmel még így is betegre kereste magát, hanem azon a levélen, amit a japán mester írt neki a per előtt. Ebben ugyanis az közölte vele, hogy rákényszerítette magát a film megtekintésére és ez egy “fine” alkotás  lett, de nem Leonéé, hanem az övé; Leone azon húzta fel magát, hogy a japám mester “jó kis filmnek” minősítette a művét, ezt sértésként értékelte. Végső soron igaza van, mert Kuroszava eme filmjére ma már senki sem emlékszik...

Aztán jött a szereplőválogatás. A főszereplőjelöltek egyre-másra utasították vissza az ajánlatot, hogy Kuroszava filmjének az átiratát dúsítsák fel a személyiségükkel. Leone eredetileg Henry Fondára gondolt, de a producerek őt azonnal kihúzták a listáról, mivel túl drágának tartották, ráadásul az folyton a becsületes ember szerepét játszotta el, és nem bíztak abban, hogy most sikerül alakítania egy ördöggel együtt bokázó karaktert. A második jelölt a “névtelen férfi” szerepére Charles Bronson volt, de az meg rossznak találta a forgatókönyvet és kevésnek a pénzt. A sors iróniája, hogy ők ketten a rendező legnagyobb filmjében, a Volt egyszer egy Vadnyugat-ban együtt játszhatták el a főszerepeket. A harmadik kísérlet alanya Ty Hardin, a negyediké James Coburn volt, de egyikük sem látott fantáziát a dologban. Az ötödik jelölt Richard Harrison lett, aki fellépett a Duello nel Texas-ban. Harrison azonban nem volt meggyőződve az olaszok westernerényeiről. A producer ekkor letett elé egy listát, amelyen másodvonalbeli amerikai színészek szerepeltek, hogy válasszon ki nekik egyet. Harrison Clint Eastwood nevére bökött, aki persze azonnal elvállalta a szerepet – 15.000 dollárért és hat heti spanyol nyaralásért cserébe. Utóbb Harrison bevallottta, hogy ha volt hiba, amit elkövethetett, az az volt, hogy ennek a filmnek nem vállalta el a főszerepét. A forgatás Spanyolországban, egy Almeria nevű megyében folyt le – ez később még sok filmnek lett a helyszíne. Ez legalább símán ment.  

A történet egyszerű. Öszvérháton baktat be a mexikói kisvárosba egy fickó, akinek nincs neve. Ez egyébként nem igaz, a végén Joe-nak hívják, bár Leone eredetileg Ray-nak akarta elnevezni őt. A városban kipusztult az élet, egyedül a koporsókészítő él meg, amióta két rivális banda tanyázott le a főtér két átellenes oldalán: az amerikai Baxter-familia és a mexikói Rojo-klán, amelyet három testvér vezet, közülük is a legintelligensebb és leggátlástalanabb Ramón (Gian Mario Volonte). A névtelen, miután rendet tesz Baxterék néhány szemtelenkedő nehézfiúja között (halottak), letelepszik a két tábor között tengődő kocsmában, ahol az öreg és fáradt Silvanito (José Carvo) igyekszik megúszni a mindennapokat. A “névtelen” kettős játszmába kezd. Jelentkezik a Rojo-fivéreknél, ugyanakkor kijátssza őket a Baxterekkel szemben. Miután szemtanúja lesz, hogyan pusztítja el Ramón a mexikói hadsereg egyik alakulatát, két katonahullát helyez el a temetőben és értesíti erről a Baxtereket, akik odanyargalnak, hogy elkapják őket és ezzel rászabadítsák a mexikói hadsereget az ellenlábasaikra, akik szintén a helyszínen vannak, de azok meg a két katonát, mint szemtanúkat akarják megölni. Az általános felfordulás eredményeképpen a két banda egymás torkának esik, melynek a Rojok kiírtják a Baxtereket, de elkapják a gyanús idegent is, akivel végezni akarnak, mert közben megszöktette Ramón ágyasát, ugyanis nem bírta nézni, hogy túszként tartját fogva, miközben annak szerencsétlen férje egy kisgyermekkel a kezében őgyeleg a város szélén. Ő azonban kiszabadul, majd visszatér a városba és lemészárolja a Rojo-fivéreket: egy acéllemezt elősít magára a ponchoja alatt, s Ramón hiába lő többször is a szívére. A következő lövések viszont csak az övéi lesznek...

A nem túl szétáagató sztori alapalakja a “névtelen” főhős, aki még két későbbi Leone-westernben is előkerül. A Dollár-trilógia, vagyis ezen a filmen kívül még a Pár dollárral többért (For a Few Dollars More - 1965) és A jó, a rossz és a csúf (The Good, the Bad and the Ugly - 1966) Eastwood-karaktere azonban hiába öltözködik és viselkedik ugyanúgy, nem lehet egy személy. Elegendő annyit mondani, hogy ebben a filmben szerepel egy géppuska, ugyanakkor a trilógia záródarabjában még csak az amerikai polgárháborúban járunk (1861-1865), amikor Maximnak és a géppuskájának még híre-hamva sem volt.

De a főhős személyisége végigkíséri az összes Leone-filmet: a semmiből jön, a semmibe tart; egyszerű, magánakvaló, hideg, cinikus, szótlan, de ha megszólal, mindig telibe talál; gyanakodó és bizalmatlan, s mert tökéletesen ismeri az emberi játszmákat, zavartalan kedéllyel gyilkol, lop, csal, mert ez kell a túléléséhez; részvét nincs benne az ellenségei iránt, ugyanakkor eszét és fegyverét csak azokkal szemben használja, akik rászolgálnak, vagyis akiktól el akar venni valamit; becstelennek láttatja magát, de csak a becstelenek között; az ő színvonalukon harcol, de csak velük szemben A közösség sorsa nem különösebben érdekli, nem az igazságosság nevében lép fel, hacsak nincs belőle haszna; önérdekből mindig igyekszik a nyerő lapokra tenni, s ha azok a lapok nem a legtisztábbak, az sem érdekli őt, mint ahogy a nyeremény kétséges múltja és jellege sem. Nem teljesen amorális azonban, mert a játékszabályokat betartja; nem kegyetlenkedik sem fölöslegesen, sem szükségszerűen; nincsenek rémálmai, s nem kell megfékeznie magában a démonokat. Alapjában véve jószívű; csak elfogadja azokat a feltételeket, amelyeket felmutatnak a számára a túléléshez, amelyekről nem ő tehet. De a szerelmet és a gyengédséget nem ismeri – erre egyébként sok esélyt nem is adtak neki a forgatókönyvek, Leone filmjeiben a nők teljesen másodlagos szerepet játszanak. A főhősnek önző lett és látszatra nyersebb, de a lelke mélyén éppen olyan tisztességes, mint a Leone által megvetett John Wayne-figurák, csak ő nem mások, hanem maga miatt harcol.

Ramón karakterében is felvonul a Leone-westernek másik tipikus szereplője, az amorális, szadista vidékréme, akinek ugyanakkor van egy lehengerlően pusztítóan természetes stílusa, amelytől az embernek a félelemtől feláll a hátán a szőr. Durvább, mint a korábbi westernátlag rosszfiúja; de jellemvonását tekintve egyébként semmiben sem különbözik azoktól, hacsak abban nem, hogy a korábbi rosszfiúk rendszeresen a közösségre támadtak és annak védelme érdekében kellett megfékezni őket, itt viszont már önvédelemre kényszerül, hogy bosszúból vagy nyereségvágyból ne pusztítsa el őt a “névtelen” személyében fellépő ravasz ellenerő. Ami eredeti westernben még erkölcsi értékkel bíró szembenállás volt, az itt közönséges pókerjátszámává süllyed le, ahol igazából a “névtelenért” sem tudnánk sok könnyet ejteni.  

A háttér itt már a későbbi megszokott Leone-minőséget tükrözi: porban úszik az egész táj, fehér sziklák merednek bele az éjszakába, nincs itt sem legelő, sem zöld dombhát, sem békés kisvárosok jólöltözött lakosokkal, csak kosz van, izzadtság és vér.

Ebben a filmjében kerül elő a későbbi Leone-westernek néhány alapeleme is: a közelről bemutatott arcok, a rövid, de kegyetlen kérdezz-felelek, a hosszú várakozások, a nagytotállal elénk varázsolt kisvárosi terek, a végső leszámolás előtti erőszakos zenével aláfestett felvonulás és szemezés; meg persze Ennio Morricone, akinek minden egyes westernhez írott zenéje egy-egy gyöngyszem a dallamirodalomban: fura keveréke ez a régi amerikai filmzenéknek és a lassított vagy éppen hisztériásra vett latin muzsikának. Természetesen ehhez a filmhez írott zenéje is világhírű lett és maradt. Leone azt akarta, hogy Dimitri Tiomkon filmzenei stílusát kövesse, mivel az elvarázsolta őt. Ebben a filmben ugyan még nem látszik, de a későbbiek már igen, hogy Morricone egyfajta balettzenét szerzett, mivel Leone filmjeiben a zenének nem egyszerűen aláfestő feladata van, hanem arra építkeznek a képek, a vágások, de néha még a mozdulatok is. Itt, ebben a filmben ez még nem lelhető fel, csak apró nyomokban; a későbbiek folyamán azonban a Morricone-Leone páros olyan mértékben dolgozta össze a képek és a zene összehangját, amely azóta is tanítanivaló.  

A filmet 1964. október 16-án mutatták be Olaszországban – nagy siker. Leonéék az exportra is gondoltak, azonban féltek, hogy olasz névvel nem lehet eladni a filmet, ezért aztán az egyes országokban álneveket aggatott magára a rendező, Olaszországban Bob Robertson, az NSZK-ban meg Georg Shock néven futott, amely követte őt a stáb jónéhány tagja is. Az USÁ-ba azonban csak három évvel később jutott el, 1967. január 18-án adták le a mozikban, ott is dölt rá a nép és a pénz, s akkorra már nem kellett álnevet sem használnia, ugyanis világhírű lett.

 Ami a film végső értékelését illeti: látványos, szellemes alkotás, de a meseszerű elemek csökkentik a hihetőségi értékét. Adott már maga a város is, amelyben nincs élet – ehhez képest azt látjuk, hogy emberek azért laknak benne, de csak a falak között, s felmerül a kérdés, hogy amennyiben senki semmit nem csinál, akkor itt miért lakik bárki is – elegendő annyit mondani, hogy Silvanito kocsmája is állandóan üres. Aztán meg eleve nehéz feltételezni, hogy a “névtelen” így ki tudna játszani mindenkit egymással szemben s mindenki azonnal hinne neki – beleértve ebbe Silvanitot is, aki egyfajta apai szeretettel kezeli őt már a legelejétől fogva és támogatja őt a  harcában, amelyből pedig aztán neki semmi haszna nem lehet, legfeljebb az, hogy a “névtelennel” együtt őt is megölik (erre kísérlet is történik a végén). Miközen a főhős a két tábor között figyeli az eseményeket, ehhez képest – Ramónon kívül – senkinek nem jut eszébe, hogy egy kétkulacsos alakkal van dolguk, akivel jó lesz vigyázni. A “névtelen” emellett érdekes módon láthatatlan is, feltűnő ruházatában úgy közlekedik a két tábor között, mintha csak egyik szobából menne át egy másikba. A temetői jelenet meg szinte viccesen hat, hiszen a Rojo-klán azért nyargal oda, hogy megöljék a két katonát, akiket élőnek hisznek, ehhez képest perceken át nem tűnik fel nekik, hogy a nagy lövöldözésben azok ketten meg sem moccannak. Az ágyas önkéntes kiszabadítása éppenséggel nem illik bele a jellemébe, mivel a “névtelen” hirtelen túl fennkölt és morális lénnyé változik ahhoz képest, amit addig láttunk – és amit utána is látni fogunk – belőle. A Baxter-ház kiírtása is kissé fura, hiszen ha a Rojok még megtizedelve is képesek egy óra alatt megölni mindenkit a másik oldalon, akkor idáig miért nem tették meg? Az pedig jó kérdés, hogy a film végére hová tünt a győztes Rojo-klán, amikor a “névtelen” csak néhány emberrel vív meg a főtéren – talán szabadságra küldték őket?  

De most hagyjuk a kötözködést. A film megérdemelten maradt meg a köztudatban, ha másért  nem, hát azért, mert Leone itt kibontakozott szemléletmódja még egy évtizeden át életben tartotta a westernt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kategóriák

western

Eddig 263 komment érkezett ()

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.






Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.